Más-ság

A gondolataim apropóját az adta, hogy egyre több, olyan poszt jelenik meg a közösségi oldalakon, amiken mozgássérültek szerepelnek, valami ilyen szánalomvadász felirattal kb. hogy: azért lájkolsz engem is? 

Példaértékű, ha ez valami motivációs tartalommal jelenik meg, de tedd a kezed a szívedre, szívesen látod?

Az én anyám, amikor bőgve mentem haza néha az iskolából vagy a játszótérről, mert a többiek kicsúfoltak, azt mondta:

• - Ezt most jól jegyezd meg, vésd az eszedbe: te nem vagy se több, se kevesebb, se jobb, se rosszabb másoknál, csak más !

A gyermekkönnyek hamar felszáradnak, elég hozzá, ha elfordul a figyelem, ebben a varázslatosan szép és izgalmas földi világban. Én pedig mindig is imádtam gyönyörködni benne, így hamar vigasztalódtam, de az útmutatást bevéstem, az agyamba és a szívembe.

Anyám nem tudott újjászületésről, választott karmáról, életfeladatról, hogy mély és tág magyarázatot adhatott volna, ami mindezt helyreteszi bennem, - bár nagy gondot fordított rá, hogy mindent értsek is, ne csak engedelmes, esetlen jószág legyek a világban, - azt nekem magamnak kellett már szigorú felnőttként megszerezni magamnak, de ez is így volt rendjén. Ő megtanított élni, helytállni úgy, hogy ne függjek másoktól. Néha nehéz iskola volt, néha kegyetlennek gondoltam őt, részvétlennek, - Isten tudja hány munkaórás mutatvány volt megtanulni öltözni, gombolni, cipőt bekötni, hajat befonni, később sütni, főzni, krumplit pucolni, késsel villával enni, bármit - ma már tudom, túl azon, hogy nyugodt akart lenni a sorsom felől, ha már ő nem lesz, neki néha ez jobban fájt, mint nekem. Mert nem tudott a karmáról, ami segíthetett volna neki ezt megérteni és nyugalmat lelnie a megértésben. Így maradtam egy óriási feladat a számára, - mivel halmozottan sérült gyerek voltam, a szívem se akart rendesen dolgozni, a bal kézfejem részleges hiánya is, más bánásmódot igényelt, mint az egészséges gyereké, - amit ő lelkiismeretesen csinált végig.

A szívemért megküzdött, az ő felelősségére műtöttek meg, ezzel se vallott kudarcot, bár ki tudja hány aggódó és önmarcangoló álomtalan éjszakával fizetett érte, sosem mondta el.

Engem viszont az operáció túl azon, hogy bőséggel túléltem az előre prognosztizált lehetőségeimet, megajándékozott a halhatatlanság tudatával, egy rövidke testen kívüliséggel. Amit azután azért megkaptam még egyszer, a harmadik trimeszteremben, 45 évesen, hogy véletlenül se felejtsem el.

Elláttak a szokásos jótanácsokkal, szatyornyi gyógyszerrel, kímélő életmód, súlyt nem emelhetek, a férjhez menés se pálya, de az még úgyis a jövő köde, lényeg vigyázzak, vigyázzak, és vigyázzak..

Vigyáztam. Sosem voltam engedelmes típus, sosem szerettem a "pálya szélén lézengeni", egy hónap múlva kinn nyargaltam a többiekkel, ha esett, ha fújt, később imádtam kifulladásig táncolni és az estétől-hajnalig értendő, kétszer mentem férjhez, szültem természetes úton két gyönyörű fiút, építettem három házat, na jó kettőt csak felújítottam, sokszor kezdtem újra a nulláról az életemet, imádok autót vezetni, repülőt csak azért nem, mert húztam az időt és apám mégis elment mielőtt megtaníthatta volna és most, így közelebb a 70 hez, még mindig tudok újat és újra kezdeni.

Azért mondtam el ezt nektek, hogy megértsétek, a stigma amit ránk tesztek a sajnálattal, a szánalommal, szándéktalanul ugyan, de bántó félreértés és értetlen tanult viselkedés a részetekről .. és nem ti teszitek ránk.

Ezt a stigmát mi égettük magunkra mielőtt lejöttünk ide. Egyrészt mert a korábbi életeinkben megszolgáltunk érte, hogy megtehessük, értsd alatta, megfosztottunk másokat az épségüktől, bizony. Másrészt azzal is egyenlítünk, mert a karma nem bünti, csak egyensúly teremtés, hogy adunk nektek. Igen, mi adunk. Nem kevesebbet, mint az életbe vetett hiteteket, akkor ha és amikor nagyon sötétnek, vagy megoldhatatlannak látszanak a dolgok.

Mert példát mutatunk. Tudom, más nyomorúsága nem vigasztaló, de nem is a vigasz a cél.

A cél az, hogy válaszolj meg egy kérdést, önmagadnak.

Ha én, ha mi képesek vagyunk túlélni, helytállni, megoldani az élet kihívásait és tudok, tudunk még hozzátenni is a világhoz bármi módon, a képességeink szerint, vajon Te, aki épkézláb embernek születtél, tudsz futni, fogni, látni, hallani, Te ne lennél rá képes ?

Kedves érintett szülők, anyám sorstársai, remélem segíthettem. Tanítsátok meg minderre és az életre a mássággal élő gyerekeiteket, mert áldás az, hogy megtehetitek. És ezt anyámtól tudom, aki, ha nem is mondta ki, éreztette néha. És beváltottam a reményeit, gyógyító is lettem, ha nem is úgy, ahogyan azt ő gondolta, s nem is érte már meg, de az eskütételemkor éreztem, hogy ott van velem.

Egyszóval hajrá.. Az élet boldogító játék, Életjáték. 

Tehát kedves játszótársaink, nekünk nem sajnálatra és szánalomra van szükségünk ezért a más-ságért, hanem mindezek megértésére a részetekről  és az ebből fakadó együttműködésetekre.