A Belső Gyermek

Amikor a gyermeki lélekről esik szó, a tisztaság, az őszinteség, a nyitottság, az örömre készség jut az eszünkbe.

és hosszú és csalódottságokkal, gyakran fájdalmakkal szegélyezett út vezet a felnőtté váláshoz, már ha egyáltalán eljutunk odáig lélekben is. 

A felnőtt elszakad gyermek-lelkétől és magára hagyja, hogy ne kelljen átélnie a gyermek érzéseit (elsősorban fájdalmát) és felelősséget vállalnia azokért. DE EZZEL MEGTAGADJUK AZ ÖRÖMÖK TISZTA GYERMEKI  MÓDON VALÓ MEGÉLÉSÉT IS. Ez nem más mint a felelősség terhének elhárítása.

A rideg belső felnőtt én a védekezést választja és mint tudjuk aki védekezik, az agresszív. Teszi ezt tekintélyelvű és/vagy engedékeny módon

A tekintélyelvű kritizál, ítélkezik, ellenszegül, lebecsül, megszégyenít, kézben tart.

Az engedékeny nincs jelen, elhanyagol.

"A ridegen nevelt, magárahagyott gyermeki lélek az alábbi tévhiteket vallja önmagáról:

• Nem lehetek olyan boldog, mint mások.

• Nem tudom elviselni a szenvedést, különösen a magányt nem.

• Érzéseimért mások a felelősek és/vagy én felelek az övéikért.

• Tőlem függ, hogy mások hogyan éreznek irántam és hogyan bánnak velem.

• Önállóságom feltétele, hogy ne hagyjam magam irányítani.

• Alapjában véve rossz ember vagyok.

• Önmagam boldogulását keresni önzés, tehát helytelen." olvastam pár éve, így összefoglalva  A gyógyító gyermeki én című könyvben.

Mennyi tévhit és ebből fakadó szenvedés, ahogyan bánunk magunkkal, csakhogy elkerüljük a szenvedést, mekkora paradoxon ez?

Hogyan reagál minderre a megbántott, dacos gyermeki lélekrészünk? Függőségekkel vigasztalódunk és szabotáljuk saját magunkat.

Mindezt feloldhatjuk, ha felnőttként a jóvátétel szándékával, elfogadással, szeretettel és a biztonság megteremtésével fordulunk a belső gyermeki lélekrészünkhöz.