Amikor elfogadóvá leszel..

2021.05.25

Előszó: 

Mindannyian kerülünk nehéz helyzetekbe néha, van, hogy látszólag minden értelmét veszti és az ember csak sodródik a napokkal, kilátástalanul, magába zárkózik és önpusztítóvá is válhat. 

De meggyőződésem, hogy mindig hoz valakit vagy valamit az élet, ami segít felismerni, továbblépni ezeken. Van, hogy ezt megrendítő módon teszi, azért, hogy az ember átlendülhessen a holtponton, már más szemmel nézve önmagára.

Ez a történet épp kilenc éve esett meg...

           Túl korán indultam útnak azon a reggelen, de megjelent a fejemben a gondolat és én ráhagyatkoztam. Már közel a célhoz eszméltem rá, van közel egy órával hamarabb érkeztem.

Először jártam itt. Céltalan bóklászásom közben felfedeztem egy kis teret. Rendezett volt, a közepén egy féltető alatt nagy fából faragott szobor állt, egy juhász szobra.

Vastag felhők lógtak az égen, a levegő párás volt csaknem hűvös, nyár közepén. A virágtartókban nagy fejű petúniák bókoltak, szirmaikon még a korábbi eső kövér cseppjei, vidám futó zöldek társaságában várták a napsütést. Félkörben padok vették körül a kis teret. Egyedül az elhaladó autók állandó zaja zavarta kissé ezt a harmóniát.

A tér másik oldalán, az egyik padon egy férfi és egy nő ült, néhány csomaggal, mellettük egy letámasztott kerékpár állt. Kirándulóknak gondoltam őket. Hirtelen átvillant egy furcsa érzés bennem, hogy valami nincs rendben, de elengedtem.

A velük szemben lévő pad sarkára telepedtem, háttal nekik és a térnek, rákönyököltem a háttámlára, s akkor kisütött a nap. Ültem behunyt szemmel és élveztem az arcom simogató fényt, meleget, de a felhők ismét eltakarták a napot.

Egy idő után megfordultam.

A férfi már állt a kerékpárjára dőlve, kissé a padon ülő nő fölé magasodva, a testtartása egyszerre közvetített kérést és parancsot. A nő csak ült keresztbe vetett lábbal, végtelenül nőies, lágy, rebbenő kézmozdulatai tiltakozást és védekezést játszottak egyszerre. A férfi végül magára hagyta.

Az egész szinte egy jól koreografált pantomimra emlékeztetett volna, de ismét ott volt az érzés, hogy valami baj van, ez a nő bajban van. Kotorászni rendezkedni kezdett a táskájában, elővett egy papír zsebkendőt és a tenyerei közt sodorva súrolta, mintha valami makacs szennytől akarna szabadulni. Megragadott a keze légiessége és felfedeztem a jobb kézfején a gyönyörű henna tetoválást, a csuklójától az ujjvégekig futó, indázó mintákat.

Azután lassan felállt és elindult egy szeméttartó kosár felé, a járása bizonytalannak tűnt. Alkohol, kábítószer, vagy mindkettő múló ködét jelezte, ahogy meg-megingott néha.

Rágyújtottam egy cigarettára. A nő visszaült a padra, felém nézett és a tenyerébe temette az arcát és a térdére hajolt. Félhosszú, rakoncátlanul göndör barna haja egy pillanatra betakarta a térdét. Rágyújtana - jött a gondolat, de nem mozdultam, mert ebben a csendes kétségbeesésben, ahogyan hirtelen kiegyenesedett, volt valami távolságtartást követelő. A fekete feszes nadrág, a rövid fekete dzseki, minden fekete rajta, a vékony, szinte áttetsző alkata is azt mondta, " ne lássatok, csak had tűnjek el."

A tér másik oldalán pár ember dolgozott, rendezte a parkot. Az egyikük elindult felénk és elhaladtában mondott valamit a nőnek, aki lemondó legyintéssel és egy futó félmosollyal válaszolt rá.

Feltűnt, hogy többen is ráköszöntek már, tehát ismerik.

A férfi kis idő múltán, műanyag kávés poharakkal az egyik tenyerében jött visszafelé. Ahogy a nő elé ért, megállt, s kissé behajlítva a térdét, egy doboz cigarettát tett a padra a nő mellé.

- Ezt én nem fogadhatom el. - szólt hangosan a nő, de nem mozdult. A férfi csendesen valami megnyugtatót mondhatott, mert a nő azt mondta - akkor köszönöm.

Gyors, türelmetlen mozdulatokkal bontotta ki a dobozt, rágyújtott, lassú, hosszú mély slukk volt az első és ugyanilyen tempójú a füst elengedése is, s mintha valami oldódott volna benne.

Egy kis teherautó haladt el a tér mellett, rádudált a sofőr és egy kéz kiintett felé a leengedett ablakon, ő pedig visszaintett.

Azután rám mosolygott, valami mondott, - amit nem értettem - és tehetetlenséget sugalló mozdulattal széttárta a kezeit.

Megértettem, zavarja a néma szemtanúságom. Egy jólöltözött középkorú nő, aki ráérősen szemlélődik, fényképezget, várakozik, vagy csak az időt múlatja, miközben ő a tragédiáját éli, bármi legyen is az.

Talán oda kéne mennem, megkérdezni segíthetek-e, elvinni magammal, befogadni, adni neki egy esélyt, ezek a gondolatok száguldottak át rajtam, hogy szinte magam is meglepődtem.

Mintha ráérzett volna a gondolataimra, megint megszólított, most kicsit hangosabban átszólt a téren.

- A hévet várja?

Előrehajoltam, jelezve, messzi van, nem hallom őt tisztán. Utánozhatatlanul nőies táncoló kezekkel invitált, mutatott maga mellé a padra. Gondolkodás nélkül felálltam és elindultam felé. Amikor egészen közel értem, egyszerre nyújtottunk kezet egymásnak. Az érzésem ismét nem csalt meg, különleges nőies külső, ragyogó kék szemek és csak ezredmásodpercnyi volt a meghökkentő felismerés, a jobb arcfelén és a nyakán égés hegei vannak.

Akkor hirtelen megszólalt a telefonom, a barátom, akire vártam jelezte, perceken belül odaér, így nem ültem le mellé, hanem állva maradtam.

- Jó neked legalább van telefonod, ne tévesszen meg ez a motoros szerelés, én nem vagyok rossz, alig két éve történt, nem tudom feldolgozni, alkohol nélkül elfogadni se, vannak, akik néha befogadnak. - mondta sietve, egy szuszra lökve ki magából a mondatokat, mindvégig a szemembe nézve, a tekintetem egy pillanatra sem engedve el.

Meg kellett őt érintenem, a térdére tettem a kezem.

- Megoldódik, bízz benne - mondtam - én is változásban vagyok, igazából sok éve, s már közel hatvanévesen.

- Hatvan? Ugyan, viccelsz, nem hiszem.

Hirtelen az arcára mutatott.

- Megoldódik? Így, hogyan? Jó neked - mondta ismét- rólad sugárzik a jólét.

- Amikor elfogadod azt, amiben vagy, azt a helyzetet, ami nem megváltoztatható, a változás elkezdődik, mert szabaddá válsz. Nézd a kezem.

A térdén pihenő kezem nézte lehajtott fejjel. Napbarnított kéz, manikűrözött, hosszú, fehér szélű körmök és mellétettem a másikat, az ujjak nélkülit.

Megállt a lélegzete, lassan emelte rám a tekintetét, a tiszta, kék szemekben döbbenet, hitetlenkedés, szánalom, együttérzés és ismét a döbbenet váltogatta egymást.

- Van választásod, mindig. - mondtam. - És amikor elfogadod azt, ami nem megváltoztatható, beindul minden, elmúlik a félelem, a fájdalom, az önsajnálat, az ellenállásod az életnek, amivel falak közé zártad magad, csak bízz benne, hogy így van.

A barátom közben megérkezett, bekanyarodott a tér mellé és dudált egy rövidet.

- Most mennem kell, de mindenek ellenére legyen szép a napod. Örülök, hogy találkoztunk - folytattam és intettem az autó felé, hogy jövök már.

Még mindig lélegzetét visszafogva nézett rám, azután hirtelen mély levegőt vett, mélyet sóhajtott és elmosolyodott.

Ismét szikrázóan kisütött a nap. És igen, valami megváltozott..

Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el