Egyedi

Így hirtelen egy régebbi mesét hoztam ide .. de megígértem magamnak lesznek újak... 

Mondok egy rövid mesét. 

Volt egyszer... 

Úgy nevezte magát Egyedi.

Egyedi sok utat járt, sokat látott, kétszer is meglegyintette az elmúlás szele, ami nyomot hagyott benne átformálta, de nem ért rá odafigyelni, taposta a világ mókuskerekét. Egyszer eszébe jutott, elfáradt, öregszik, beteg, mi szükség már rá ? S ahogy így ballagott, belehuppant a mélységesen mély gödörbe. Biztosan jól megütötte magát, de rutinos "kiszállok magamból" játékos volt, így nem érezte a teste fájdalmát, jobban fájt a gondolat belül, mert mélyen sajnálta magát. Egy idő múlva rájött, az ücsörgés nem is rossz dolog, végre nem kell tennie semmit, csak ült és pihent. Ahogy az idő telt, fura mocorgást vett észre belül, valami feszíteni, ösztönözni kezdte, mégsem ülhet itt az idők végeztéig... jól tud másokért tenni, talán most magáért kéne..

Bizonytalanul tapogatózni kezdett maga körül a koromfekete sötétségben. A hátát nyomta valami hát odébb mozdult, s megtapogatta a falat a háta mögött. a tenyere meleg-hűvöset élőt tapintott. Egy fa gyökere kapaszkodott a falba, Egyedi megérezte, ahogy az élet áramlik száguld benne le és fel.. igen fel.. és gondolkodás nélkül mászni kezdett. Ahogy haladt egyre feljebb, derengeni kezdett, egyre világosabban látta a gyökeret.. 

Egyedi mászás közben sok mindent elhullajtott.. pénzt, paripát, fegyvert, vélt biztonságos otthont, csilivili külsőségeket, szokásokat.. néhány tévhite hangos huppanással ért földet a gödör alján, nem bánta, egyre könnyebbnek érezte magát és felcsillant benne a rég elvesztett bizalom, az Életben.

És egyre világosabb, egyre fényesebb lett minden, már érezte a levegő langyos és friss és már tudta napfényre ér hamarosan..

Sok év telt el.. Egyedi 7 évet számolt a földi időben.. és ő napra- nap visszatért a gödörhöz és mindig lelt ott valakit az alján.. néha többeket is, egyikük moccanás nélkül zsolozsmázott, másikuk mérgezett egérként rohangált körbe-körbe, egy másik hangosan átkozódott, okolva a világot , Istent.. volt aki csak hang és könnyek nélkül sírt.. ki-ki képessége szerint.. 

Egyedi szólt - ott a gyökér a hátad mögött, keresd meg, helyetted nem mászhatok.. - és volt olyan is, hogy leereszkedett a mélybe, mert helyette nem, de vele igen..

Néha meg csak állt némán, figyelt és szeretett. Élte már a beszéd és a hallgatás törvényét, tudta még nem hallanák meg és a szó szentsége, fecsegéssé silányulna és élte a feltétel nélküli szeretetet is, ezért engedte lenni, hogy a másik eljusson az elégig, szánakozás helyett pedig csak együtt érzett vele.

Néha emlékezett saját belső harcára, hogy miért nem látja, hallja meg a másik, miért nem engedi, hogy segítsen ? de ilyenkor Egyedi tudta, újra és újra próbára teszi önmagát, egyre finomabban és egyre finomabban, mert a "kicsi én " eszközei is fejlődnek és mindig próbálkozik.. viszont benne egyre inkább egyetlen érzés munkál, jó fának lenni, hídnak ég és föld közt, még akkor is, ha néha azt érzi, nem látja és nem hallja senki.. mert belül tudja, mindennek rendelt ideje van.  

És minden úgy van jól, ahogy van.

... így él Egyedi,  amíg meg nem hal és talán még azután is...